„Románok és magyarok: Különbözőek vagyunk, de egyformák”

Milyen is magyarnak nőni fel Marosvásárhelyen, és hogyan építhetsz kommunikációs hidakat a románokkal.

Meghallgatta: Andreea Vrabie.

Citește aici varianta în limba română.

Marosvásárhelyen születtem 1975-ben, itt is nőttem fel, egy magyar családban.

Nagybátyám, Sütő András író, a romániai magyarok hőse volt, ő volt az 1990. márciusi Maros megyei események áldozata, azon fekete napok áldozata, amikor a románok és magyarok összeverekedtek. Talán ez volt az a családi lenyomat amely rám ragadt, ezzel a névvel mindenki találgatás nélkül tudja hová is tartozom. Ha jó voltam valamiben, ez azért volt mert a család része voltam. Ha rossz voltam, azért voltam rossz, mert ennek a családnak voltam a része.

Bennünk is, mint sok más környékbeli magyar családban, ott lappangott a nacionalizmus. Nem mondom, hogy a szüleim vagy a hozzátartozóim gyűlölték volna a románokat, cask épp a mi kultúránk más. Szélsőségesek léteztek a kommunizmusban is, de javarészt kijöttünk egymással. Például környékünkön, a Kárpátok sétánya negyedben, sok magyar család, és sok román család is volt, hosszú évekig nagyon szépen megéltünk egymás mellett. Igaz, nem emlékszem régi román barátságokra, de valahogy mindig elvoltunk.

A 16-os iskolába jártam, egy normális negyedbeli iskolába, magyar osztályba. Románul olyan tankönyvekből tanultunk, amelyekből a román gyerekek is, ez pedig nem jó ötlet, mert hiányzik az az alap amelyet minden hat vagy hét éves gyermek otthonról hoz: lexikális, nyelvtani, kommunikációs alapok. Olyan, mint amikor hét évesen oda tesznek angolul tanulni a 8. osztályos tankönyv segítségével. Manapság sokat beszélnek erről, de ez nem újdonság. Először a 89-es középiskolába felvételiztem – ez még a kommunista rendszerben volt – és be is jutottam az elektrotechnikai szakra, egyrészt mert más nem igazán volt, másrészt meg nem tudtam, mit is akarok az életemmel. Aztán jött a forradalom, és egy év múlva rájöttem, hogy nem igazán érdekel a mechanika és az elektrotechnika, és hogy filológiát szerettem volna inkább tanulni. Úgy döntöttem, hogy megismétlem a középiskola első évét, és a Bolyai Gimnáziumba költöztem, ahol nyelveket, irodalmat tanultam, és sokkal könnyebb volt.

A 90-es események idején emlékszem, családommal épp Sepsiszentgyörgyön voltunk – kivéve apámat, aki nagybátyámmal együtt Marosvásárhelyen volt. Ez egy nagyon fura este volt. Maros megyei vagy budapesti rádióállomást keresgéltem, és ott mondták, hogy a románok Marosvásárhely főterén harcolnak, és hogy ki tudja, hány embert megvertek. Ez egy nagy trauma volt nemzedékem számára, néhány napig egyfajta polgárháborús légkör volt mifelénk. Buszokkal szállították a román parasztokat, mint később a bányászokat Bukarestbe, vitték őket Hodacról, ahol azokat a nagyszerű hagyományos sípokat készítik, és ahonnan mai napig is vásárolnak a magyarok. Billenős teherautókkal behajtottak a főtérre, fel a virág-ágyásokra, az emberekre, nagyon ronda volt. Akkor épp az iskolánkért, a Bolyai Farkasért folyt a harc, hogy az csak magyar legyen. A küzdelem a mai napig folyamatban van, csak épp most a harc sírokon, zászlókon, utcaneveken van. Ezután már nem emlékszem milyen volt is a hangulat, de feszültség az biztos volt. Én legalábbis sürgősen a tudatalattiba rejtettem az eseményt, elnyomtam. Hogy is emészthettem volna meg tinédzserként? Persze megbeszélhettük volna nyíltan az osztályfőnökkel, vagy talán egy román osztállyal, dolgoztuk volna fel a közös traumát, de ez nem történt meg.

A középiskolában egész nap verseket írtam, heavy metált hallgattam, de nem igazán tudtam, mit kezdjek magammal, végűl úgy döntöttem, hogy pszichológus leszek. Így felvételiztem a Budapesti Pszichológiai Egyetemre. Hét évet éltem ott, abból körülbelül hatot egy Magyarországon kívüli magyarok részére fenntartott bentlakásban, ez meg egyfajta mentális gettó volt, amelyből nagyon kevésnek sikerült kijutni és kapcsolatba lépni a valódi magyar élettel.

Sokan tapasztaltuk első Magyarországi látogatásunkon, hogy a helyiek megkérdeztek: te beszélsz magyarul? Ez egy klasszikus kérdés, amelyet nekünk, romániai magyaroknak szegeznek amikor odaérünk, számomra ez egyfajta kulturális sokk volt. Vagyis ennyire keveset tudnak rólunk, ennyire nem létezik kapcsolat közöttünk. Én nem tudtam bekapcsolódni, beilleszkedni.

Ott, a bentlakásban voltak drogos éveim, de itt kezdtem intenzíven fotózni is. Néhány év elteltével otthagytam az egyetemet, majd később visszamentem néhány tanfolyamra csak hogy valami papírt kaphassak, amit felmutathattam, hogy törvényesen tartózkodom Magyarországon. A pszichológiai karon én valami egyebet kerestem, valamit amit egy budapesti buddhista meditációs központban találtam meg. Éreztem, hogy a személyes önismeretem fejlődésében a meditáció mindig valami újat ajánlott nekem. Ahogy nem veszed észre a gyerekes családokat mielőtt neked is lenne, így az én lelki utazásom is. Minden alkalommal, ugyanarra a kérdésre tértem vissza, de mindig másképp értelmeztem.

Sokat töprengtem azon hogy maradjak-e, vagy inkább menjek haza, hol is van az én valódi hazám. Még ma is sokszor elgondolkozom ezen, hol van az én otthonom, hol van az én hazám. Aztán rájöttem, hogy haza akarok menni, Romániába.

E döntés után jött a Bukaresti állásajánlatát, egy volt iskolatársam révén: egy állás Markó Béla, az RMDSZ elnök irodájába, a sajtó részlegre. Én, mivel fotózok és jól írok, más ajánlatok hiányában, tökéletes voltam erre a feladatra. Ez 2003-ban volt, kampányévben, és a tapasztalat nagyon élénk.

A politika első sorban a hatalomról szól, ott pedig minden a hatalom körül forgott, minden egyéb ezután jött. Ha nincs hatalmad, nincs lehetőséged a kisebbségi jogokért harcolni. Rájöttem, hogy semmi közöm a politikához, le is mondtam a szavazás után. Ugyanakkor ez egy kemény iskola volt számomra, mert ott lévén, végre sikerült egy átfogó képet kapni a romániai magyarokról. Ez egy magába záruló világ, és nem egy feltétlenül tudatos döntés révén, hanem mert nincs más választás.

Mi is egyre kevesebben vagyunk, egyre többen elhagyják az országot, nyugat felé mennek, ahogy mennek a románok is, magyar gyerekek sem nagyon születnek, és ez a nyelvi korlát a románok és a magyarok között még inkább bezár minket. Nagyon kevesen tanulunk meg románul, és nagyon kevesen találják meg azt a motivációt hogy felvegyék a kapcsolatot a románokkal. Van magyar televíziónk, rádiónk, egy életet leélhetsz Marosvásárhelyen, szinte nulla román kapcsolattal. Nem mondom, hogy jó vagy sem, de ez van. A románok sem nyitottak. A 44 évem során, egyetlen kolozsvári személlyel találkoztam, aki magyarul beszélt, Rariţa Zbranca az Ecsetgyárból. Rajta kívül, még van egy szomszéd ismerősöm, de neki magyar férje volt. Politikailag sincs érdeklődés.

Az RMDSZ után Franciaországba mentem, és fél évig szakácsként és fotósként dolgoztam egy vidéki buddhista meditációs központban. Ebben a központban, még Franciaországban is, egy nagyon multikulturális közösség volt. A közös nyelv az angol volt. Először azt próbáltam mondani, hogy magyar vagyok Romániából. De a reakciók ezek voltak: Micsoda? Román magyar? Nem értették. Ezután kisérleteztem, hol azt mondtam, hogy magyar vagyok, hol meg hogy román, csak hogy lássam, hogy reagálnak. Végül is beletörődtem, ez egy olyan részlet, ami nem is igazán érdekli az embereket.

Franciaország után, 2007-ben elindultam Kőrösi Csoma Sándor nyomain, az a székely, aki 200 évvel ezelőtt gyalog ment Tibetbe, a magyar nép eredetét keresve. Nagyon keveset tanultam róla az iskolában. Aztán felnőttként, a buddhista egyetemen tanultam, hogy egyesek buddhista szentnek tartották, és hogy a magyarok körében egy kultusz alakult ki a személyisége körül. Magam akartam a nyomaiban járni, mert lenyűgözött az utazása. Így aztán két és fél hónapig barangoltam a Himalájában.

Ezután visszatértem Marosvásárhelyre, és egy évre rá pedig megszületett a fiam. Partnerem magyar volt, mindketten kreatív, nyitott emberek voltunk, mindketten akartunk valamit csinálni, és másfél év kellett hogy rájöjjünk, Marosvásárhelyen nincs mit kezdjünk. Akkor is – de most is – úgy éreztem, hogy Marosvásárhelyen, hacsak nem vagy valakinek valakije, hát nincs mihez fogni. Így aztán úgy döntöttünk, hogy Kolozsvárra költözünk. Ott javarészt újságíróként és fotó riporterként dolgoztam  a magyar kiadványok számára, ott nyitottam meg a meditációs és jóga központot. Kezdettől fogva mindhárom nyelven ajánlottuk szolgáltatásainkat: magyarul, románul és angolul, mert ugye Kolozsvár volt, multikulturális város, sok volt a külföldi. Fogalmunk se volt, ki is jön majd a programjainkra, de egy idő után elkezdtek jönni az első román ügyfelek, muszáj volt kommunikálni. Nehéz lépés volt, rájöttem, hogy románul kell tanulnom beszélni Romániában. Addig állandóan csak dadogtam, meg angol nyelvű kifejezésekkel értekeztem. Még mindig jobban beszélek angolul, de láthatod, keményen próbálkozom. Sok hibát követek el, de most már nyugodtan kitudom fejezni magam románul.

Számos románnal kerűltünk kapcsolatba, akik jó barátaink lettek, és kezdtünk együtt élvezni dolgokat, mint például egy Szilvesztert, egy amúgy banális eseményt. Nem azért voltunk ott, hogy megvitassuk a magyarok és románok kérdését. Egy csendes multikulturális Szilveszter volt, 23: 30-tól 00: 30-ig csendben üldögéltünk 15-en a meditációs teremben. Így hoztuk létre azt az alapot, amelyen csatlakozhattunk.

Két és fél éve elváltam a partneremtől, ő Kolozsváron maradt a fiammal, én pedig visszatértem Marosvásárhelyre. Most azt mondanám, hogy ez a fal a románok és a magyarok között itt Maros megyében egyre erősebb, egyre rosszabb. Például, korábban nem néztük a magyar tévét, nem volt három vagy négy helyi rádió, sem egy csomó magyar újság meg egyéb hírcsatorna. Most mindenki odaragadt a szeletén. Ez nem csak egy specifikus magyar probléma, mindannyian így vagyunk ezzel, de így párhuzamosan is élünk.

Nincsenek olyan fórumok, ahol a két közösség találkozhatna. Ahhoz hogy ne érzékeljék ezt a falat, először is szükség lenne román nyelvtanfolyamokra, a felnőtteknek. Legalább a YouTube-on lenne egy pár ingyenes tanfolyam azok számára, akik tanulni szeretnének. Az ellentéte extra lenne, de nem hiszem, hogy elvárhatjuk egy romántól hogy megtanuljon magyarul beszélni.

Találnunk kell valamit, ami a különbségeken túl is egyesít. Én megtaláltam magam: a csend, meditáció, ezek a praktikák. Ez az én utam volt, de teheted ezt például egy színdarabon keresztül is. Különbözőek vagyunk, de egyformák. Magunkban, lelkünkben, teljesen azonosak vagyunk. Nyíltnak kell lenni a különbözőség iránt, bármilyen kisebbségről is beszélnénk.

Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată. Câmpurile obligatorii sunt marcate cu *

*

*

*