A magyar ember szereti keresni az igazságot

Egy magyar származású román író és műfordító újraéli a magyarság iránti szeretet és ellenérzés között eltelt éveit, és sajátos módját találja meg annak, hogy kinyilvánítsa bátorságát.

Citește eseul în română aici.

Egyik korai emlékem édesanyám hangja, amint egy dalocskát énekel nekem egy halacskáról, amely kristálytiszta vizekben úszkál. Egyszerre jóleső és fájdalmas szorítást éreztem a szívem táján mindig, amikor hallgattam őt, soha nem felejtem el ezt az élményt. Később rádöbbentem, hogy a szöveg Schubert A pisztráng című dala sorainak adaptációja, de ez a felismerés egyáltalán nem csökkentette számomra az ének érzelmi értékét.

A legelső dolgok között szerepel, amiket fel tudok idézni, és azon töprengek, nem valamilyen óvó-védő mantrának volt-e szánva indulásból. Én voltam a halacska. A kristálytiszta vizek körülöleltek, segítettek abban, hogy észleljem idejében a rám leselkedő veszélyeket. És ez a szívet tépően gyönyörű mantra egy gyerekes, kirobbanó zeneiségű nyelven hangzott fel: magyarul.

Milyen szóval nevezzük meg vajon a lámpaégőt, tűnődtek a magyar nyelvészek a 20. század elején. Villanykörte. Vagy, ha a mulatságos szavak csoportjára gondolok, a szinte semmiséget jelentő lepkefing. Vagy az a kifejezés, amellyel édesanyám ébresztgetett, amikor sokáig aludtam: hasadra süt a nap.

Gyermekagyamban természetes módon keletkeztek szabad társítások, amelyek magukba sűrítették a világot alkotó elemeket. Mégis mik lehettek volna a számomra veszélyes dolgok a körülöttem elterülő Brassó városában, leszámítva a kést, villát, ollót, amelyekről egy magyar mondóka megállapítja, hogy nem gyermek kezébe valók? Amellett, hogy esetleg eltévedek, vagy felgyújtom a lakást, amikor magamra hagynak otthon, a legalattomosabb fenyegetést az a nyomasztó, fakó légkör képezte, amely a közéletet teljesen elborította.

Ez már az óvodai éveimben megnyilvánult, az óvónők részéről jelentkező közömbösségben, a nyers erő bevetésében, a hisztérikus kirohanásokban, miközben fikarcnyit sem törődtek az egészségünkkel, olykor egyszerűen megfeledkezve rólunk, hogy a bilin ücsörgünk a klórszagú, folyton borzongatóan huzatos mosdóban; ránk erőltették a brómtól bűzlő teát, hogy igyuk meg az utolsó csöppig a fém egyencsuprokból, amelyekben délután ájult szilvakómpotot kaptunk. Csak az érdekelte őket, hogy engedelmesek legyünk, ostoba dalokat magoljunk be, mint amilyen a Haza Sólymainak himnusza volt, és ne verekedjünk össze. Lassan, de biztosan mindegyikünk eltompult kis lénnyé kezdett válni (a korszakhoz mérten normális mértékben).

Ebben az elfásultságban azért néhány napsugár is utat tört magának. Édesanyám dalocskája, nagyapám suszterműhelye, a falusi kertben lapuló rejtekhelyek, a bakelitlemezre rögzített rádiószínházi előadás, amelyből egész jeleneteket tanultam be édesapámmal, aki figyelmesen emelte fel és engedte vissza a lejátszó tűjét a korongra próbák közben.

Amikor komoly dalokat énekelt, ami általában nagyon ritkán történt meg, csak akkor, ha megkérték erre, vagy ha a családi találkozókra összegyűlt több férfihez társult, apukám vonásait különös feszültség simította ki. Olyankor nagyon szép, meleg, telt baritonhangja volt. Nem sikerül felidéznem, mit énekelt, de felemelő érzés volt hallgatni. Máskor, amikor jókedve volt, borotválkozás közben vagy ha éppen valamilyen jó ötlete támadt, frivol, olykor trágár vagy szadista dalocskákat dúdolt, szándékosan kifacsart szövegekkel.

És így, a bölcsődalok és az érzelmes nóták, a rímben, székely tájszólásban beszélő medve kalandjainak hangterében túléltem a fagyos, áramszünetektől hemzsegő teleket, a nukleáris tavaszt és az exportra küldött terméseket hozó őszöket, a poros, fullasztó nyarakat, babakocsiban vagy apukám nyakában üldögélve, körülvéve szüleim hangjával és gondoskodásával, miközben alig kétszáz kilométerre mindettől, Marosvásárhelyen, egy magyar nemzetiségű író igyekezett megbirkózni a Szekuritáté növekvő nyomásával, a gondolattal, hogy le fogják bontani a házát, helyet csinálva az előregyártott elemekből felmagasló, új tömbházaknak, a mindenfajta zaklatással és megaláztatással, amelynek ki voltak téve ő és a családtagjai.

Az 1989-es évről szóló naplójában Sütő András író, egy igazi harcos az erdélyi magyarok jogaiért, olyan világot ábrázol, amelyben a városok erőltetett elrománosítása zajlik fölöttébb lendületesen, minden szinten, amelyben rendszeresen betiltanak magyar nyelvű színielőadásokat, amelyben embereket püfölnek el csak azért, mert magyarul merészelnek beszélni, amelyben magyar nemzetiségű katonákat bestiálisan elvernek, és kórházba juttatnak a bajtársaik, az orvosi egyetem magyar évfolyamelsőit pedig valami eldugott zugba helyezik ki az ország csücskébe, távol a Székelyföldtől, hadd gyakorolják ott a mesterségüket. Csakhogy ezekről a dolgokról szinte senkinek nem volt bátorsága nyíltan beszélni.

1990-ben ugyanezt az írót ott találjuk a többi magyar között, akik tömegesen gyűltek össze Marosvásárhelyen, hogy békésen tiltakozzanak, néma felvonulással, kezükben könyvet és gyertyát tartva. A résztvevők többek között a Bolyai Egyetem újraalapítását, a magyar tannyelvű iskolahálózat újraszervezését, a magyar nyelv szabad használatának jogát és a nemzetiségek minisztériumának létrehozását kérték. Ama fekete márciusban történt véres események során ugyanezt az írót megverik a Marosvásárhelyre Libánfalváról, Görgényhodákról és más falvakból autóbuszokkal behozott, felbujtott románok, és az elszenvedett erőszak következtében egyik szemére megvakul.


Íme, itt vagyok én, egy harminchét éves férfi, aki élete első éveit ezeknek az eseményeknek az árnyékéban élte le, teljesen tudatlanul, majdnem ugyanennyire tájékozatlan szülei oltalmában. A bőrömön különös anyajegyeket viselek, valószínűleg 1986 nukleáris tavaszának nyomait, a lelkemben pedig ott van örökre az a low flying panick attack a romániai nemzeti kommunista rendszer utolsó éveiből, a mindennapi élet reménytelenségéből az utolsó észak-koreai enklávéban, amely Európában létezett.

Gyakran keresem magamban a választ: vajon ki tudok gyógyulni valaha is igazán abból a szorongásból és vakságból, amelyek nem engedik, hogy önmagam legyek, és néha beszippantanak a felebarátaim iránti mély bizalmatlanság és az elárult ember kicsinyes reagálásainak örvényébe?

A hunok és magyarok ősi legendái állítják, hogy igen, a szorongatott helyzetben lévő, megmentését áhító hős előtt a Hadak Útján (a Tejúton, a Csillagösvényen) feltűnik seregével Attila hun fejedelem fia, Csaba királyfi. De ezek csak mondák, az a szerepük, hogy erőssé forrasszák a magyar és a hun azonosságot, még ha a két népcsoport nem is éppen állt rokonságban egymással. Az az igazság, hogy csupán a saját létünk és belső higiéniánk iránti folyamatos gondoskodás járulhat hozzá ahhoz, hogy jobbak legyünk, úgy, hogy ehhez a felebarátaink iránti figyelem, empátia és engedékenység társuljon. Sajnos, az empátia és az engedékenység, illetve, hozzátenném, az alázatosság soha nem voltak azok a tulajdonságaink, amelyeket gondoztunk volna magunkban.

1991 szeptemberében, apró kulturális bagázsimmal a karjaim között, nagy, szögletes iskolatáskámmal a hátamon, illetve nemzedékeken át felgyűlt, egyelőre csiszolatlan örökségemmel, mint valami béklyóval a lábamon, beléptem első alkalommal az Áprily Lajos iskola kapuján. A ’90-es évek elején a magyar tannyelvű közoktatásban alkalmazott tanítási módszerek nem sokban különböztek a román tannyelvűben lévőktől. Ennek ellenére nem tudok elképzelni elbűvölőbbet azoknál a dalocskáknál és mondókáknál, amelyeket az iskolában tanultam. Természetesen elfogult vagyok, de így is van igazság ebben a kijelentésben.

Számos magyar költő és író írt gyermekkönyvet, egyesek azért, mert szerették ezt művelni, mások azért, mert nem voltak hajlandók egyezséget kötni az államhatalommal, de mindnyájan arra törekedtek, hogy megújítsák ezt az irodalomtípust. Így van nekünk olyan mondókánk, amely egy sor alliterációra épül, és megkönnyíti az ábécé megtanulását. Vannak szomorú és vidám dalocskáink, kis falvédőkre hímzett közmondásaink. Volt akkor is egy gyermeklapunk, a Napsugár, amelyre már második osztálytól előfizettem. Ugyancsak akkoriban felkereste az iskolánkat ennek a folyóiratnak a korábbi szerkesztője, Kányádi Sándor költő, akinek a verseit később, a középiskolában tanultuk is. A találkozás vele erős élmény volt számomra, nem annyira a mondandója miatt, vagy azért, ahogyan szólt hozzánk, hanem inkább a megjelenése miatt: hófehér hajú, idős ember, amint a napsütésben ahhoz az épületszárnyhoz ballag, ahol a díszterem volt.

A magyar és a román tannyelvű iskolának közös udvara volt, de ez bennem csak ötödikes koromban kezdett tudatosulni, amikor az osztályunk a főépületben kapott termet. Gyakran félve mentem az udvaron lévő büfébódéig, hogy kekszet vásároljak, mert azt kockáztattam, hogy egész egyszerűen megrugdos egy sánta iskolatársam, aki rituálét csinált abból, hogy a magyar diákokat bántalmazza. Idősebb volt nálam, valószínűleg többszörös évismétlő, bikanyakú srác, aki tétovázás nélkül szájba rúgott az ép lábával, aztán meg is kergetett. Tőle és a barátaitól rettegtem leginkább, és emlékszem, hogy több játékgépes terem működött a központban, én pedig mindig féltem, amikor arra mentem, folyamatosan lesve magam köré, mert tudtam, hogy a sánta és a barátai a környéken laknak, és bármikor megtámadhatnak.

Nem is értem, miért nem fogtunk össze jobban ellenük, miért nem gondoltuk ki, együttes erővel hogyan leckéztethetnénk meg ezt a bullyt. Csupán egyetlen osztálytársunknak volt mersze visszavágni neki. Az egész nagyon keveset tartott, rövid ütésváltás volt csupán, mégis elegendő ahhoz, hogy megmentse az osztály becsületét.

Természetesen történtek más incidensek is a Cenk alatti munkásvárosban. A neokommunizmus azon éveire jellemző etnikai feszültségek közepette ez szinte elkerülhetetlen volt. Nem egyszer a trolin, amellyel hazafelé tartottunk, a felnőtt utasok figyelmeztettek, hogy Romániában élünk, ezért jobban tennénk, ha románul beszélnénk. Ilyesmiben az utcán is volt részünk. Lehetséges, hogy azok, akik ránk szóltak, veszélyeztetve érezték az identitásukat a magyar gyermekhordáktól? Ez nem is lett volna csoda, hiszen közel két évtizeden át a többségi lakosság agyát átmosták a nemzeti kommunizmus ideológiája és teóriái, köztük a román protokronizmus vitatható elmélete is. Úgy tűnik, egyesek kötelességüknek tartották, hogy megvédjék az állam szuverenitását, és kiűzzék az országból a „bozgorokat”, vagy legalábbis elhallgattassák őket.

Negyedikes koromtól elkezdtem rohamosan nőni, akár tíz centit is évente, ami azzal a veszéllyel járt, hogy bárgyú égimeszelővé válok. Főleg emiatt, de valamiféle nemes törekvésből is, hogy fejlesszem a személyiségem, a szüleim beírattak a brassói Traktor sportklub vívó szakosztályába.

Az edzők szinte kivétel nélkül keményen bántak velünk. Amikor a leckéket tartották, bőr mellvédőt viseltek, nekünk pedig valami szerencsétlen gyapot mellvédőink voltak, gyakran bélés nélküliek, szürkék a rengeteg használattól és mosástól, aranyszínű gombokkal rajtuk, amelyeken a Román Szocialista Köztársaság címere díszelgett. Ahányszor hibáztunk vagy nem hárítottuk eléggé gyorsan az ütést, az edző odacsapott a kardlappal egyet a vállunkra vagy a bordáink tájékára. Csupa kék-zöld folt volt a testünk. Idősebb sporttársaim az edzők magatartását vették át, és foghegyről kezeltek bennünket.

Az ifjú reménységek, ami a gyerek korosztály fölötti első szintet jelentette, nagyrészt ügyet sem vetettek ránk, amikor pedig edzőtáborokba mentünk, többször elvégezték velünk a tűzkeresztség szertartását. Lefogtak bennünket, és nyaklevesözönt kaptunk, vagy vizes törülközőkkel vertek végig, amelyeket előbb vastag kötélszerűvé csavartak össze, éjjel pedig ránk ugrottak, amikor már éppen elaludtunk volna, vagy fogkrémet nyomtak a fülünkbe és az orrunkba. Ilyen körülmények között féltem megnyílni, bármit is mondani magamról, de attól még inkább rettegtem, hogy lelepleznek, mindenki megtudja, hogy magyar vagyok, és akkor minden még nehezebb lesz nekem.

Egyszer az egyik kissrác meg is kérdezte tőlem, összevont szemöldökkel, mintha kérdőre vonna, hogy magyar vagyok-e. Nem mertem megmondani neki az igazat. Lehet, az edzők is kérdeztek erről. Nekik sem.

Amíg vívni jártam, voltak jobb és kevésbé jó időszakaim, olyanok is, amikor sikerült bíznom magamban, és olyanok is, amikor csapnivaló voltam. Egy alkalommal csapatversenyben országos harmadikok lettünk. De függetlenül attól, hogy milyen helyet érdemeltem ki a klubnál, hányas szintre tudott felkapaszkodni, vagy épp mekkorát zuhant az önbecsülésem, a nemzeti identitásom titok maradt.

Természetesen tudtam elvileg, hogy nem kellene restellnem. Hiszen láttam a moziban a Braveheart-ot. Sohasem tapasztaltam azt, hogy az enyéim letagadták volna az identitásukat bárki előtt – igaz, nem is csináltak nagy ügyet ebből. De egyike voltam azoknak a magyaroknak, akik hetven-nyolcvan éven át nem tettek egyebet, mint harcoltak az etnikai létük megmentéséért. Sütő András írja egy helyen: „Amikor a történelem egy nemzeti közösséget azzal büntet, hogy annak bizonyos ideig minden erejét a fennmaradásra kell koncentrálnia, akkor ez alól senki számára nincsen kibúvó. Az ítélet a közösség minden tagjára érvényes …”

Ott, a Traktor stadion lelátói alatt, az izzadságtól és ipari portól bűzlő termekben vagy a futópálya vasízű salakján én azon voltam, hogy elhajoljak valami elől. Ha igazi harcos lettem volna, megmondtam volna az edzésen lévőknek, hogy igen, magyar vagyok, és a magyarok a legjobbak között vannak vívásban. De egy félénk, nyurga gyerek voltam, egy átlagos diák, aki magyar tannyelvű iskolába jár. Ez volt az egyetlen hozzájárulásom a nemzetiségi küzdelemhez.


Ötödik osztálytól elkezdtük tanulni az iskolában a magyar történelmet, az RMDSZ politikai győzelmeinek közvetlen eredményeként, miután sokáig és gyakran tárgyalt erről a rendszerváltás utáni kormányokkal, illetve nyugati országok nagykövetei is közbenjártak ez ügyben. 1990 után hosszú ideig az román hivatalosságok egyenesen elutasították a magyar tannyelvű iskolahálózat visszaállítását Erdélyben, amelyet a kommunista rendszer megszüntetett. A sovén közhangulatról nem is beszélve.

Az is igaz, hogy a példaképeim azokban az években megfontolt emberek voltak, különösebb politikai öntudat vagy küzdőszellem nélkül.

Édesapám családja mindenét elveszítette a kommunizmus alatt. Egyik dédnagyszülőm, aki nagybirtokos volt 1947 előtt, börtönbe került, mert valaki elrejtett a padlásán egy puskát. Aztán évtizedekig dolgozott a termelőszövetkezetben, abban az épületben és azokon a földeken, amelyek egykor az övéi voltak. Egyszer valaki bepanaszolta, hogy nem dolgozik eleget. Dédnagyapám felmérgelődött, és nekiállt hányni villával a lóganét. Nem is hagyta abba egész nap.

A másik dédnagyapám magasrangú hivatalnok volt a második bécsi döntés idején. A háború befejezése után néhány évig börtönben volt. Miután kiszabadult, csupa jó szava volt a rendszerről.

Egyik dédnagyanyám Maroshévízen nyitott patikát, a Maros-híd egyik végénél (hídfőnél a legjobb, így tanították neki az iskolában!). A németek lebombázták a hidat 1918-ban. A gyógyszertár leégett. Dédnagymama újraépíttette, újranyitotta. A náci hadsereg bombázása nyomán ismét porig égett. Hogy, hogy nem, dédnagymama ismét újraalapította a patikáját, ugyanazon a helyen. Aztán következett az államosítás 1947-ben.

A család még őrzi nagyszüleim szovátai házában a második világháború során keletkezett tűzben eltorzult poharakat. Ez az a hely, ahol a világom kitágult. Itt nem voltak soha megszorítások. Narancssárga port fedeztem fel egy szúette, öreg szilvafa törzsének belsejében, darázsfészket a már nem használt fabudiban, amely a Műhelyben volt, ott, ahol nagyapám a szerszámait tartotta. Fel tudtam mászni már a körtefa hegyébe, ahonnan megcsodálhattam a Szováta–Parajd útvonalra épített régi vasúti hidat és a református templom tornyát. És barátokat is szereztem az utcában lakó gyermekek közül.

Szovátán majdnem senki nem beszélt románul. Ezzel szemben Szovátafürdőn, a Telepen, ahogyan a városiak nevezték, a vendéglátóiparban dolgozóknak, akár ínyükre volt, akár nem, ismerniük és beszélniük kellett a román nyelvet. Én akkor még nem érzékeltem ezeket a dolgokat, vagy egész egyszerűen nem érdekeltek.

Nagymamával eljártam a Szováta-patak partján rendezett szombati vásárokba, bámultam a sajtkarikákat, a dobozokba gyömöszölt libákat, a közöny hártyáját sötétlő, nagy szemükön hordozó lovakat, vagy felfedezőutakra mentem nagypapával, átkelve a használatból kivont vasúti hídon. Nagymama elrendelte, hogy naponta öt oldalt olvassak el az Egri csillagokból, nagypapa engedte, hogy lenyűgöző bélyeggyűjteményét nézegessem, miután figyelmeztetett: nagyon fontos, hogy ne hajlítsam be a szélüket, és le ne válasszam róluk a sorozatszámukat tartalmazó szegélyt. A szovjet bélyegek tetszettek a legjobban. Valamiféle nyers erőt árasztottak. Nagyon soknak közülük hangsúlyosan műszaki témája volt, cirkálókat, áramhálózatokat, vezérlőpultokat ábrázoltak.

Nagypapának egyik lába rövidebb volt a másiknál, mert tizenhat éves korában megbetegedett csonttuberkulózisban. Rendelésre készült, nyikorgó cipőkben járt. Néha, amikor megharagudott nagymamára, elborult aggyal kiment a Restád-tetőre. Nagymama aggódott érte, és utánaküldött. Nagypapa Bécsben szerzett doktori diplomát gyógyszerészetből néhány évvel a második világháború kitörése előtt, és úgy döntött, visszatér Romániába, ami fölöttébb ostoba taktikai lépésnek bizonyult. A háború után, amelyben szerencsére, testi fogyatékosságának köszönhetően, nem kellett részt vennie, egy népköztársaságban találta magát, ahol nem hasznosíthatta a tanulmányait.

Néhány évvel később azonban főgyógyszerész lett egyik szovátai patikában. A családi legendárium szerint egyik beosztottja ki akarta túrni őt onnan, ezért nyakába varrt egy leltárhibát, és sikkasztással vádolta. Nagypapa fél évig börtönben ült. Szabadulása után nem sikerült állást találnia, pedig abban az időben mindenkinek kellett hogy legyen munkahelye. A tengerparti Agigeára küldték üdülni, a fürdőtelepre. Nem jött, hogy elhiggye: ennyire jóindulatú vele a rendszer.

Apai nagyanyám nem folytathatta a tanulmányait, mert kuláklány volt. Rendkívül okos nőnek ismerték, aki saját készítésű keresztrejtvényeket küldött az újságoknak, segített az unokáinak matematikából még hetvenéves kora után is, és évtizedekig dolgozott titkárnőként a szovátai elméleti középiskolában.

Másfelől édesanyám családjának nem kellett annyit szenvednie a múlt századi Romániában egymást váltó politikai rendszerek miatt, mert nem voltak tehetős emberek. Anyai nagyapámnak még tizenegy testvére volt, és 12 éves korában kezdett dolgozni Kőhalomban, a parkettagyárban. Aztán egy cipész maga mellé vette inasnak, és néhány múltán ő maga is cipész lett. Egy ideig Budapesten lakott. Egyes fotókon abból az időből olyan öltözetben van, mint egy gengszter. Aztán harcolt a háborúban, és orosz fogságba esett. A fogolytáborban kolerajárvány tört ki. Nagyapám odaadta a karóráját az egyik tisztnek, cserébe áthelyezték a tiszti étkezdébe, pedig egyáltalán nem tudott főzni. Másképp viszont lehetséges, hogy nem úszta volna meg élve.

Aztán egyszer felpakolták egy tehervonatra, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy áthelyezzék máshová. Plojestnél leugrott a vonatról, és elmenekült. Brassóban telepedett le, a város egyik legkeresettebb cipészévé vált, végül pedig a szövetkezet vezetője lett. Nyugdíjazása után tovább dolgozott, engedély nélkül, a házuk mögött lévő kis műhelyben. Gyakran engedte, hogy ott legyek vele, elbűvölten néztem, ahogyan elsimítja a bőrt a kaptafán, aztán sok apró szöggel rögzíti. Mondataiban lépten-nyomon felbukkantak a budapesti tolvajnyelv szavai, amelyek nekem nagyon furcsán hangzottak. Amikor megtanultam olvasni, arra biztatott, hogy böngésszem könyvtára ékességét, a húszkötetes Tolnai Világtörténelmét.

Nagymama szintén dolgozott olykor a műhelyben, ahogyan ők fogalmaztak: az antilopbőr-darabkákat varrta össze, hogy elkészüljön azokból a cipő vagy a szandál felső része. Bácsfaluból származott (egyike a Négyfalut, más nevén Szecselevárost alkotó településeknek), tehetős parasztcsaládból, mindig kecses nő volt, akiről édesanyám azt mondogatta enyhe rosszmájúsággal, hogy a kapu elé se viszi ki a szemetet anélkül, hogy ne rúzsozná ki a száját. Nagymama sokféle anekdotát tudott, és napirenden volt a rokonok és a szomszédok élettörténéseivel.

Amikor fiatal az ember, az az érzése, hogy nagyon magasra szállhat fel, hogy a csévén a fonal, amely a földhöz köti, végtelenül hosszú. Biztos vagyok abban, hogy a szüleim nagyobbat álmodtak, és legalább egy pillanatra eltűnődtek azon, hogy „mi lett volna, ha”. Ha édesanyám szüleinek lett volna pénzük arra, hogy magánórákra járassák őt, és így bejuthatott volna a bukaresti bölcsészkarra. Ha nem lett volna elkerülhetetlen édesapám gesztusa, amellyel alávetette magát a hatóságnak, és amely a nagyszülőknek és dédszülőknek a (román) hatalomtól való félelméből fakadt, amelyről a gyermekek előtt egyértelműen soha nem esett szó.

Amikor édesanyám munkahelyén, a Higiénia szépségszalonban, ahol kozmetikusként dolgozott, pártgyűlésen arra biztatták a résztvevőket, hogy fogalmazzanak meg javaslatokat a termelékenység fokozása érdekében, ő több dolgot ajánlott, amelyeket természetesen nem fogadtak el, még csak nem is beszéltek meg. Jóhiszeműségében édesanyám azon is ugyanígy megdöbbent, amikor rájött, hogy a pártszervezet titkári tisztségére egyetlen jelölt van, akiről már előzetesen döntés született, és nevét korábban ráírták a szavazócédulákra.

Egy alkalommal, amikor vidékre mentünk édesapámmal, és az ország építőtelepein eltöltött éveiről mesélt, azt mondta, hogy akkoriban jött rá: jobb, ha elkerüli a fontos tisztségeket, mert azok egyre nagyobb felelősségeket hordoznak. Nem sokkal azután, hogy feladta az építőtelepi munkát, és elhelyezkedett a brassói I. C. I. M. építőipari és szerelő vállalatnál, arra gondolt, hogy nem lenne rossz ötlet, ha folytatná a tanulmányait, és beiratkozna doktorátusra. A megyei pártbizottság a képzésekért felelős, magasrangú hivatalnoka azt mondta neki erre: „Nincs szükséged doktorátusra ahhoz, hogy tanulj.” Édesapám némi megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy őt is utolérte a család végzete. „Rossz a származásom, a taccsvonalon kell lennem. A tudomány csak hobbi lehet számomra. Talán nem is vagyok képes ennél többre. Milyen jó, hogy nem kell versengenem. Egy párhuzamos világban én vagyok a legjobb.”

Mindezt azért mesélem el, hogy igazoljam: a magyaroknak annyira kedves forradalmi szellem, az elnyomással való szembeszegülés, nemzeti mitológiájuk része, eléggé elkerülte a családunk génállományát.

Az egyetlen „vitézségi” példa ezen a vonalon a távoli múltból származik, 1870 tájáról, amikor üknagyapám, Dósa Sándor katonai szolgálatát töltötte Bécsben. Egy alkalommal, miután átmulatta az éjszakát bajtársaival, a cimborákkal együtt egy tiszt elejébe ugrott, aki éppen a reggeli sétáját végezte, és megtorpanásra kényszerítették a lovát. Mindnyájukat fogdába zárták hebehurgya tettük miatt.

Megállapítható tehát, hogy az igazi hősiesség, amely valamilyen nagy eszmét szolgál, nem nyilvánult meg a családunkban. És azt hiszem, jól is van ez így.

Másképpen talán sokkal nagyobb esély lett volna arra, hogy édesapám az 1989-es ún. forradalom áldozatává válik. Akkor édesanyámat erőteljesen hatalmába kerítette a román televízió stúdiójában színre vitt, viharos káprázat, és feltétlenül csatlakozni akart a forradalmi erőkhöz. Végül édesapám meggyőzte, hogy ne tegye ezt, azt mondta, megy ő, édesanyám pedig inkább maradjon itthon velem. Egy hajszál választotta el attól, hogy meglőjék, és amikor falfehéren hazatért, csak ennyit mondott édesanyámnak: „Engem soha többé ne küldj sehová!”


Az én vitézségem abban állt, hogy a durva tapasztalatok ellenére jártam továbbra is vívásra, igyekeztem minél menőbb lenni az iskolában, azaz hülyéskedni, mert a suliban ez jelenti azt, hogy valaki menő: legyen képes elművelni minél több ökörséget, például unott arccal kommentálni az órákon, felvágni azzal, hogy tud dolgokat, és néha tényleg tudni azokat.

Az 1996-1997-es évek fontos időszakot képeztek, nem csak kisebb, hanem nagyobb léptékben is. 1996-ban a világ magyarsága a honfoglalás 1100. évfordulóját ünnepelte. Miközben a magyarlakta vidékeken március 15-e megünneplésére készültek, a kolozsvári polgármester nagyméretű réztáblát helyeztetett el a Biasini-szálloda homlokzatán, ahol a Petőfi-emléktábla állt.

Az új felirat araszos betűkkel kürtölte szét, hogy 1848-ban a magyarok 40 ezer románt öltek meg, és 230 románlakta falut dúltak fel. Gheorghe Funar ugyanakkor figyelmeztette a helyi magyar lakosságot, hogy ne merészeljen koszorúzni a Petőfi-emléktáblánál, mert tettük súlyos jogi következményekkel járhat. A kolozsvári magyarok a magyar színházban emlékeztek a történelmi eseményre, aztán mégis elhelyezték koszorúikat az emléktáblánál.

Ugyancsak 1996-ban vetítették Az angol beteg című filmet, amely a családi körben mindnyájunkat felvillanyozott. Még el sem helyezkedtünk a moziteremben, éppen csak levetettük a kabátokat, és el is kezdődött a felvezető képsor, amelynek a zenei aláfestése, az a panaszos dal egyszerűen odaszegezett bennünket a székhez. Sebestyén Márta énekelte. Csak félig-meddig értettem a szavakat, és amint felfogtam az értelmüket, csak akkor jöttem rá, hogy magyarul szól a dal, ősréginek tűnő nyelven, amelyet a szívet elözönlő sóvárgás és nosztalgia hatott át, hogy az mintha dobbanni is elfelejtett, mint az autó fénycsóváinak kereszttüzébe kerülő állat. Azt a hangot hallva úgy éreztem, hogy visszaszerzek valamennyit az elsődleges lobogásból. Nem tudom megfogalmazni másképp ezt az élményt.

A szüleim nem voltak feltétlenül szenvedélyes rajongói a magyar zenének. Még csak nem is hallgattak magyar nyelvű rádióadást, pedig ezt tette a teljes erdélyi magyarság. Főként a Szív küldi szívnek szívesen címűt, amelyben magyarországi hallgatók küldtek honvággyal telt dalüzeneteket Erdélyben élő testvéreiknek, szüleiknek, rokonaiknak. (Szívet tépő lehetett ezt az adást hallgatni a rendszerváltás előtt, amikor a kommunista terror elől Magyarországra menekült erdélyi magyaroknak legtöbbször nem volt szabad meglátogatniuk itthon maradt családtagjaikat.)

Miután megnéztük a filmet, édesapám igyekezett megtudni lehetőleg mindent Sebestyén Mártáról, beszerezni az összes lemezét. Felfedezte eközben, hogy a moziban hallott Szerelem, szerelem, amely a lelkünk mélyéig felkavart bennünket, a magyar folklór része, pontosabban Mezőségről származik.


1998-ban házba költöztünk. Meglepődve tapasztaltam, az utcában lakó suhancokkal való első találkozás után, hogy élcelődéseik nem a nemzetiségemre irányulnak. Különös, hogy egy munkásnegyedben, amelyet az ország minden szegletéből érkezett emberek népesítettek be, a nemzetiség gyakran volt tréfa tárgya (sok gyerek fogadott köszönés helyett az elhíresült, rémesen eltorzított anyázással), míg az új lakóhelyünkön, ahol szászok, magyarok és románok éltek egymás szomszédságában, más jellemzőimet aknázták ki, ha ugratni akartak.

Némán szenvedtem az ifibandában kapott besorolásom miatt: abszolút balfék, legnagyobb lúzer, mafla égimeszelő stb. Egy alkalommal megadatott nekem az esély, hogy minimális helycserét érdemeljek ki a rangsorban, azaz megverekedhettem a banda szamárlétráján utolsó előtti helyen lévővel, de a lehető legkínosabb és legmegalázóbb módon kaptam ki tőle.

Azok a nagyon áhított energiák, amelyek úgy tűntek, hogy nem érhetők el – egyrészt a hősiesek, másrészt a légiesek, amelyek az álmok és a megfoghatatlan iránti vágyakozás birodalmához tartoztak – a középiskolai banda körül nyilvánultak meg, illetve abban a kívánságunkban, hogy elkápráztassuk a lányokat. Az új osztálytársaim szerettek sátorozni a Szent Anna-tónál, baka- és betyárnótákat, érzelmes dalokat énekelni a tábortűz körül, pálinkázni, és favágásban versengeni.

Egyesek közülük néptáncra jártak. Én akkoriban a hip-hop bűvöletében éltem, a lakónegyedben a haverjaim ezt hallgatták. A néptánc ostobaságnak tűnt számomra, bár hozzásegített volna, hogy több száz fiatallal találkozzak Magyarország, Erdély és más, magyarlakta történelmi régiókból, hiszen mindenféle vetélkedők voltak, és a szervezők kilátásba helyeztek lehetséges külföldi fellépéseket is. 1999-ben kezdtem el a középiskolát, és ugyanez volt az az év, amikor Magyarország nemzeti jövedelme elérte, majd meghaladta a kommunista rendszer bukása előtti értékét. A gazdaság virágzott, az életszínvonal növekedett, az ország készült belépni az Európai Unióba. Abban az időszakban a székelyek, akik kimentek dolgozni Magyarországra, sokkal jobban kerestek, mint idehaza. A székelyföldi falvakban megjelentek az első használt nyugati autók, és a helybeliek elkezdtek nagyobb házakat építeni. Erdélyben megsokasodtak a magyar tőkéjű befektetések, majdnem mindegyik fontos várost elérve, kivéve talán Marosvásárhelyt, amely fölött még ott lebegett az 1990. márciusi történések kísérteties árnya.

Amint bejutottam a magyar középiskolába, úgy tűnt, hogy elmúlt minden veszély. A román gyerekek többé nem mertek belénk kötni. Hiszen mi voltunk a nagyfiúk. Ebben az időszakban a legrosszabb dolog, amit történhetett velünk, brassói magyarokkal, az lett volna, hogy román haverjaink vagy éppen barátaink magyarokról szóló vicceket mondanak nekünk, feszült kíváncsisággal figyelve a kiváltott hatást. Vagy az, hogy az autóbuszban lebozgorozzon valaki csak azért, mert spiccesen, húsvéti locsolás végeztével, túlságosan hangosan beszélünk egymással magyarul.

Az iskolában lehettem volna egy rokonszenves fickó, aki mindig tudja, mit kell mondani, és az ideális barátságokat teremti meg magának. Az osztálytársaim, akikről úgy éreztem, hogy egész életemet velük fogom eltölteni, pingpongoztak a katolikus ifjúság összejövetelein, hegyi túrákat szerveztek, óriási tábortüzeket raktak, és alaposan megrészegedtek, miközben rekedtre énekelték magukat. Több száz CD-jük, bakelitlemezük és kazettájuk volt otthon, utóbbiakra mindenféle válogatásokat vettek fel. Amikor sikerült meggyőznöm édesapámat, hogy mp3-lemezeket készítsünk az új CD Burner programjával, onnantól kezdve majdnem a teljes zenemennyiség felém irányult.

Magyar rock-, pop- és folkegyüttesek teljes diszkográfiáját másoltam le magamnak, a Kádár-korszak örökzöld slágereit, mindent, ami elérhető volt. Később egyik osztálytársam a teljes bakelitgyűjteményét átalakította mp3-ba. Kamaszkorban a zene akár a zsigerekig hatóan lényeges eleme a valamilyen csoporttal való azonosulásnak. Nem csoda tehát, hogy a középiskola elvégzése után, 2003 nyarán elmentünk megnézni az István, a király című rockoperát, amelyet Erdélyben először adtak elő.


A Magyarországon első alkalommal a ’80-as években színre vitt mű Vajk története, az első fejedelemé, aki rájön, hogy az adott történelmi körülmények között a magyar állam csak úgy maradhat fenn, ha lemond a pogány hitről, és felveszi a keresztény vallást. A később az Úr nevében Istvánnak keresztelt Vajk apja, Géza fejedelem halálát követő hatalmi harcokban a pogány Koppány és serege döntő vereséget szenvedett.

Az előadás Csíksomlyón volt, az erdélyi római katolikusság egyik fontos központjában. Évről-évre ott gyűlnek össze pünkösdkor a katolikus zarándokok mindenhonnan az országból és annak határain túlról. A helybeli kegytemplomban csodatevő Mária-szobor található, amelyről azt mesélik, hogy erőt és bátorságot adott hajdanán a székely hadaknak, így le tudták győzni János Zsigmond seregét, amely rájuk akarta erőszakolni a protestáns vallásreformot.

Azon az estén körülbelül 350 ezer ember gyűlt össze a Kis- és Nagysomlyó közötti nyeregben. Az előadás pedig a magyarság iránti vonzalmam csúcspontját jelentette.

Különös, hogy mennyire felemelő lehet együtt lenni ilyen sok emberrel, ugyanazt a zenét hallgatva. Furcsa, hogy mennyire azonosultunk a pogány fejedelemmel, aki a történelmi alternatívát képviselte, amely csak István legyőzésével valósulhatott volna meg. Az az igazság, hogy Vikidál Gyula karizmatikusabb volt Koppány szerepében, a hangja pedig erőteljesebb, mint a Varga Miklósé, aki Istvánt játszotta a darabban. Koppány a törökök legyőzését jövendölte, kijelentette, hogy Dózsa Györgyből király lesz, a kurucok lázadása pedig kiűzi a Habsburgokat az országból, és így tovább. Azokban a pillanatokban, a rockopera csúcspontján, amikor fejünk fölött kigyúltak az első csillagok, valóban hittünk abban, hogy mindez lehetséges. Hogy a magyaroknak elrendeltetett balsors megváltoztatható. Az a sokszor megénekelt, áldatlan végzet, amelyet ma már csupán a cselekvés hiányával társuló, mélabús sirámnak érzékelek.

Az előadás végén a tömeg elénekelte a magyar, majd a székely himnuszt. Miközben jöttünk lefelé a magaslatról, az egyik barátom megjegyezte, hogy milyen sok (román) csendőrt küldtek a helyszínre a hatóságok a rend és nyugalom biztosítására.

Félnek tőlünk, tette hozzá.

Azon töprengtem szavai hallatán: valóban lehet ennyire paranoiás a román állam? Életemben addig se, azóta se láttam békésebb távozását a tömegnek egy koncertről, mint akkor.

Ha példázni akarom ezt az államszintű üldözési mániát, elég, ha arra gondolok, ahogyan a román hatóságok meghiúsították a 2015. december 1-jei, kézdivásárhelyi merényletet. Akkor a rendőrség letartóztatott, már november 30-án, két helybeli magyart, mondván: azt tervezték, hogy házi készítésű bombát rejtenek el egy utcai szemétkosárban, ott, ahol másnap a nemzeti ünnepre szervezett felvonulás elhalad. Ha elolvassuk a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség által a székelyek konspiratív találkozóhelyén rögzített lehallgatások jegyzőkönyvét, rájöhetünk, hogy azok az emberek lényegében egy szelet pizzáról beszélgettek. Természetesen nem kizárt, hogy az a szelet tulajdonképpen Erdélyt jelképezte. Szinte elérzékenyülten gondolok arra a román állammal szembeni hatalmas fenyegetésre, amelyet néhány székely jelentett, akik egy műszaki termékbolt mögött találkozgattak. Irdatlan összeesküvési buzgalmukban ezek a „teroristák” a robbanóanyagot olyan helyen tárolták, amely legalább tíz kilométerre volt egy másiktól, ahol azokat a csöveket őrizgették, amelyeket ezzel az anyaggal töltöttek volna meg.


A középiskola elvégzése után nem az azokban az években kialakult divatot követve döntöttem a továbbiakról, azaz nem a magyar állam által fenntartott Sapientia Egyetemen folytattam a tanulmányaimat, sem valamelyik másik, magyar tannyelvű magánegyetemen.

Úgy éreztem, hogy elitista és elszigetelődési gesztus lenne magyar magánegyetemen tanulni, semmiképpen sem egy olyan lépés, amely jobb képzést és később több esélyt biztosítana számomra, nyilván a magyarországi munkaerő-piacon. Lassan, de biztosan a kisebbségi identitásom külső megnyilvánulásai majdnem teljesen felszívódtak. A városom kulturális élete már nem nyújtott elégtételeket számomra.

Minden ellaposodott, a sörfesztivál ugyanannyira lett fontos, mint a brassói RMDSZ által évente szervezett hagyományos bál. Az egyetemen az órák kínnal-bajjal teltek. Tudtam, ha elvégzem, olyan marketingszakember leszek, aki utálja a piaci mechanizmust és a kvantitatív kutatást. Titokban költőnek készültem, de nem igazán tudtam, hogyan vágjak bele ebbe.

Akkoriban történt, hogy Sepsiszentgyörgyön jártomban vettem magamnak egy József Attila-válogatást. Olvasgattam belőle a verseket, és vártam, hogy a nyelvezet ereje átváltoztassa bennem a tehetetlenség érzését valami mássá. Kettéhasadtam, az egyik felem a versalkotók ideális világában élt, a másik pedig abban, amelyikben minden hétvégén berúgtunk, és megpróbáltunk kifacsarni valami hozzávetőleges kalandillatot a székelyföldi diszkók fullasztóan füstös levegőjéből.

Ebben az egzisztenciális zsákutcában akadt egy említésre méltó reménysugár, legalábbis annak tűnt akkor: részt vehettem az 1956-os magyar forradalomra emlékező magyarországi eseményen. Már nem emlékszem, ki szervezte azt a kirándulást a 2000-es évek közepén, két autóbusznyi brassói és marosvásárhelyi magyar egyetemistának. Az elképzelés az volt, hogy a magyar diaszpóra fontos központjaiból érkezett diákok felszállnak a régi Csepel teherautókra, mint amilyeneket a forradalmárok használtak, lengetik a magyar zászlót, forradalmi dalokat énekelnek, és így tovább. Ily módon az október 23-i emlékünnepséget mintegy előkészíti az egy nappal korábbi program. Mi voltunk a hírnökök.

Nem tudtam a forradalmi dalok szövegét, ezért leginkább színleltem, hogy énekelek, némán tátogva, mint a hal. A marosvásárhelyi kollégák nagyon örültek, hogy eljutottak Budapestre, és szert tehetnek néhány üveg abszintre (Erdélyben nem nagyon lehetett kapni). Egyikük azzal a szándékkal jött, hogy elhelyez néhány kazettás magnót a fővárosi csencselőknél. Jóval később jöttem rá, hogy az akkori magyar államhatalom kihasználta a jelenlétünket, az egész akció arra volt szánva, hogy hozzájáruljon a korrupció gyanújába keveredett Gyurcsány-kormány arculatának tisztára mosásához. 2006-ban aztán Gyurcsánynak egy zárt körű összejövetelen mondott beszéde kiszivárgott a sajtóba, és tömeges utcai tüntetéseket váltott ki, beleértve a köztévé székházának ostromát is. Bizonyos akkori mondatai, amelyek az előző évek kormányzását bírálják, évekig jelen voltak a közbeszédben: „Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon.”

A korrupció árnya nyilván befolyásos RMDSZ-tagokra is rávetült, de nem illett nem rájuk szavazni a választásokon. Magyarként kötelességünk volt ez a voks. A felnőttek perdöntő érve ez volt: „Fontos, hogy képviselve legyünk a parlamentben.” Természetesen én is hosszú ideig rájuk szavaztam, alig töprengve ezen a döntésemen. Tudatában voltam annak, hogy ez egyfajta előzékeny gesztus, mintha szívességet tennék, de túlságosan nem zavart.

(Egyfelől a politika, másfelől Robin Hood. A magyarok és székelyek hőse egyaránt Ambrus Attila volt akkoriban, a „viszkis rablónak” nevezett egykori hokijátékos, aki 1993 és 1999 között húsznál több bankot rabolt ki Magyarországon.)


Nem tudom másképp mondani: egyszerűen szerencsém volt, amikor ismét úgy alakult, hogy kivonhattam magam a kisebbségiként hordozott kötelességem alól, ami az volt, hogy menteni, ami még menthető. Mindenesetre, egyre erősödő fenntartásaim és végül a kiábrándító brassói közélet és közösségi létforma elutasítása dacára, a körülmények ereje folytán író és műfordító lettem.

Ha most visszatekintek az elmúlt bő tizenöt évre, amióta eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem az időmet és magam, rájövök, hogy sokáig majdnem teljes egészében kerültem a nemzetiségi identitásom témáját. Az első regényemet (Ierbar– ’Herbárium’, ford. megj.) azzal a többé-kevésbé tudatos elgondolással írtam, hogy előbb olyasmivel kell foglalkoznom, ami eléggé idegen a saját életutamtól, így tapasztalatot gyűjtenem ahhoz, ami ez után következik: józan, felvállalt értelmezése annak a törésnek, amely bekövetkezett köztem és középiskolai barátaim között.

Csak nemrég, a Multă forță și un dram de gingășie (’Sok erő és csipetnyi gyengédség’ – ford. megj.) megírásával sikerült különválasztanom igazán azt, aki voltam, attól, akivé lettem. Kivonnom a korábbiból és rendszereznem mindazt, ami kellett ahhoz, hogy megértsem, aztán pedig másoknak is elmondhassam, hogy mit jelentett magyarnak lennem a kamaszkor utáni életemben, amikor oly sokat számítottak az egyezések és a hatalmi viszonyok a kis nemzetiségi csoportunkban, az egyetlen tömörülésben, amelyhez viszonyulni akartam és tudtam akkoriban.

Másrészt ez a regényem szólni próbál arról, ami később történt, amikor érzékeltem már, hogy ennek az üvegházi bátorságnak üresjáratai kezdenek lenni, és revizionista, románellenes hősködések tájékán rostokol. Arról is beszél ez a könyv, hogy mit jelentett számomra megérteni: nem akarok többé osztozni ebben, mert nem érzem magaménak. Hosszú folyamat volt ez, tele gyávaságokkal és megbánásokkal, és abban teljesedett ki, hogy felfogtam: az ilyen önazonossági cselekvések sekélyesek és fantáziátlanok, és sajnálatosan beszűkült gondolkodásmódra vallanak.

Huszonegynéhány éves koromig folyton azon tépelődtem, hogy létezik-e olyan közeg, amelyben a sérülékenységeim, tehetetlenségeim és gyengeségeim megbocsáthatók, legfőképpen általam. Sejtettem akkoriban, hogy félretehetem ezt a hamis bátorságot, amely a frusztrált kisebbségi magyar felsőbbrendűségi komplexusából ered, abból, amit a politikusok gyakran kihasználnak, hogy manipulálhassák. Lassan, fokozatosan, mintha vaksi macskakölyök lennék, kezdett kinyílni a szemem.


Azt hiszem, mindenkinek szüksége van néha ilyen elszámolásra saját magával. A kérdés az: hogyan, mi által történnek meg ezek az önelemzések, ki vagy mi lehet a katalizátora az ilyen számadásnak? Nekem kezdetektől az irodalom az.

Ha nem léteztek volna azok, akik arra ösztönöztek, hogy műfordítással foglalkozzam (Romulus Bucur, Claudiu Komartin, George Volceanov, Dorina Ivan), valószínűleg nem lett volna alkalmam ezt a munkát a bensőségessé tett magyarságszeretetem megnyilvánulásává változtatni. Rájöttem, hogy csupán a magyar irodalom önző ízlelője maradnék, óriási változatosságának és leleményességének ínyence, ha nem próbálnám meg átültetni román nyelvre, hogy mások is örülhessenek neki.

Az évek során a műfordítói munka a magyar identitáshoz való apró hozzájárulássá vált számomra. Az írás pedig az elsődleges nyelvezet keresésévé lett. A fekete tűzre íródó fehér tűz lobogása, amely a ma ismert alakzatba rendezte a Tóra betűit.

És mivel így alakultak a dolgok, lehetőségem lett ismét eljutni Magyarországra, ezúttal egy műfordítói szemináriumra, amelyet George Volceanov tanár úr és a balatonfüredi Fordítóház szervezett. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire fontos egy ilyen létesítmény egy ország irodalma és kultúrája számára. Évente több nyelven zajló műfordítói szemináriumokat rendeznek itt, van egy hatezer kötetes, folyamatosan frissülő állományú könyvtáruk, és ugyanitt megtalálható a sok száz, világszerte megjelent műfordítás, amelyet a Fordítóház lakói (részben) itt készítettek el.

Az egyhetes összejövetel végeztével, leendő feleségemmel együtt ellátogattam Budapestre. Az ott töltött napok egyikén lehetőségem volt megnézni egy kiállítást a Műcsarnokban, a magyar identitás volt a témája. Máig magam előtt látok néhányat a tárlaton szereplő alkotások közül, amelyek megkérdőjelezték az irányt, amerre a magyar állam és – magától értetődően – a nép is tart a Fidesz választási győzelme nyomán. 2010-ben, második mandátumával együtt, elkezdődött az Orbán Viktor-korszak.

Néhányat megemlítek a rám nagy hatást tévő munkák közül: életnagyságú magyar lovas agyagból, amint fülét rátapasztja agyaglova hasára, mintha próbálná megfejteni a harci gépezet zsigereiből érkező üzenetet; kis tükör, üveglapján két csík pirospaprika, mintha arra lenne előkészítve, hogy valaki felszippantsa, mellette pohárka, akár egy kis alkimista edény, benne pálinka, bírálatként a nemzeti büszkeség Orbán által támogatott felélénkítésére.

Más alkotások a nemzet alapállapotára hívták fel a figyelmet, szomorú és fáradt, szegény és csalódott népre utalva. Helyenként olyan magyar filozófusok és írók műveiből származó idézetek voltak kitéve, akik az idők során elmélkedtek azon is, hogy mit jelent magyarnak lenni. Íme, egy idevágó megállapítás 1898-ból, Mikszáth Kálmántól: „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun (…).”


Azóta közel tíz év telt el. Időközben megnősültem, apa lettem, megjelent néhány könyvem, és több tízet lefordítottam. Időközben legalább ötször visszatértem a Fordítóházba, meghívottja voltam a magyar irodalmat fordítók konferenciáinak, irodalmi fesztiválokon vettem részt, és lehetőségem volt követni a magyar jogállam, a sajtó- és kulturális intézmények fokozatos leépülését.

Nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőségét lecserélték a Fidesznek behódolt emberekre. A jelenlegi igazgató egyik fő foglalatossága minél több ingatlant megvásárolni az ország területén, hogy alkotóházakká alakítsa azokat. Mi lehet a cél ezzel? Rezidenciákat és ösztöndíjakat biztosítani a rendszerhez lojális szerzőknek? Megnyerni a maguk érdekének azokat, akik ingadoznak? Egy biztos: a dolgok nem mennek túl jó irányba.

Felhasználtam az alkalmat, hogy ismét a Fordítóházban vagyok, és elbeszélgettem magyarországi ismerőseimmel, barátaimmal a nemzet állapotáról. Felmerült az is: miképpen lehetséges, hogy a magyarok ismét Orbánra szavaztak? Úgy tűnik, az ukrajnai háború kirobbanása nagy szerencsét jelentett a kormányfőnek, aki negyedik, egymást követő mandátumáért indult. A választások előtti közvélemény-kutatások nem voltak valami rózsásak őt illetően, de egy politikai vita során Orbán kimondta azt, amit aztán jelszóként használtak: megvédünk benneteket a háborútól. Ő már megvédte a magyarokat a szíriai menekültektől, megépítve a sokat szidalmazott kerítést a déli határvonalon, most pedig megóvja őket a háborútól.

Az átlagpolgár így már nyugodtan élvezheti a legnagyobb hangerőn hallgatott nacionalista zenét hun jelképekkel díszített motorbiciklijén, este zavartalanul elköltheti száz százalékban magyar vacsoráját, gyerekeinek elalvás előtt elolvashatja a kötelezően magyar és hetero szerző által írt mesét, majd háborítatlanul álomra hajthatja a fejét, mert teljes biztonságban van. És hogyan is ne érezné védettnek magát, tudva, hogy az egészségügy- és a tanügyminisztérium nemrég a belügyminisztérium alárendeltségébe került át?

Egy disztópia nyitányának tűnik ez az egész.

Tovább beszélgetve az ottaniakkal megtudtam, hogy a szélsőjobbos Jobbik berkeiben eluralkodott nézeteltérések következtében a tagok egy része, akik úgy érezték, hogy a Jobbik nem eléggé radikális, új pártot alapított Mi Hazánk Mozgalom elnevezéssel, és ez az áprilisi választások eredményeképpen bejutott az országgyűlésbe, a szavazatok 6,45%-át szerezve meg. Egyik legutóbbi akciója ennek a pártnak az volt, hogy élő közvetítésben, iratmegsemmisítőn ledarált egy LGBT-tartalmú gyermekkönyvet, azt hirdetve, hogy a kötet „homoszexuális propagandaeszköz”, és hogy „a csodák országa nem a deviáns viselkedésűké”.

A hatalmon lévő rendszer magatartása, úgy tűnik, kedvez azoknak, akik a radikális fellépéseket támogatják. Orbánnak az idén nyáron, Tusványoson tett kijelentése, amely szerint ellenzi az európai és nem európai fajok keveredését, általános megütközést váltott ki. Kivéve Magyarországon, ahol a migránsellenes politika nem csak a szavak szintjén létezik, hanem jónéhány éve gyakorlatba ültetik a lakosság többségének egyetértése közepette; mi több, egyetlen ellenzéki párt sem szegül ellen a déli határon felhúzott kerítés megerősítésének, amelynek célja a faj tisztaságának védelme.


Nemrég elmentem moziba, és megnéztem Cristian Mungiu R. M. N. című filmjét. Kíváncsi voltam, hogyan építette be alkotásába a rendező a néhány évvel korábbi, gyergyóditrói incidenst. Annak idején én is írtam a xenofóbiáról és rasszizmusról, amelyet két sri lankai péknek egy ottani cégnél való alkalmazása kiváltott és felfokozott a helyi magyar közösségben.

Multă forță și un dram de gingășie lapjain csak érintőlegesen tárgyalom ezt a történést. Főszereplőm párhuzamot von a magyarok idegengyűlölete és a románoké között, összehasonlítva a gyergyói község lakóinak viszonyulását azzal, ahogyan Crevedia (Dâmbovița megyei, Bukarest közelében lévő község – ford. megj.) lakosai szembeszegültek a döntéssel, miszerint a településük határában szíriai menekülteket befogadó központ épülne. Aztán gyorsan elsüt egy viccet, nem akar középre szorulni. Annak ellenére, hogy a könyvnek többek között ez a szándéka: egy olyan magyar ember létszögéből fogalmazni, aki két világ, két kultúra és identitás közé rekedt.

Az R. M. N. főszereplője, Matthias számára azonban a körülmények nem ilyen kedvezőek. Már kezdettől rávetül a megbélyegezettség árnya, az, hogy képtelen alkalmazkodni. Nem tud beilleszkedni a németországi húsfeldolgozóban, a felesége zavaró tényezőnek tartja, és szeretné, ha ismét távozna, míg volt szerelme, egy küzdő nő, a film aktív eleme, inkább azért fogadja vissza a férfit, mert egyedül érzi magát, és kapóra jön neki egy fuck buddy. A székely haverok mintha csak azért lennének körülötte, hogy emlékeztessék: bárhová megy, nem vonhatja ki magát a kisebbségi sors alól. Ahhoz, hogy mások elfogadják, közéjük tartozónak tekintsék, hallgatólagosan egyet kell értenie tetteikkel és gondolkodásmódjukkal. Ha nem teszi ezt, csupán egy idegen marad, egy kisebbségi szász, elszigetelődve etnikumának végzetes némaság sújtotta maradványai között, aki fokozatosan ugyanarra a végzetes némaságra ítéltetik.

Matthias azt szeretné, hogy a fia önállóvá váljon, és ne féljen. A megoldást erre viszont abban látja, hogy olyan tevékenységeket ajánl a gyermeknek, amelyek a vadonban rendezett túlélőtáborokra emlékeztetnek, nem egy megszokott apa–fiú kapcsolatra. Másvalamit akar a fia számára, de tulajdonképpen ugyancsak az alkalmazkodás-képtelenségre készíti fel őt. A film során sokszor tudtam azonosulni Matthiásszal. Felháborodtam a nemtörődömségén, kétségbeestem a korlátoltsága miatt, éreztem, hogy legszívesebben megragadnám erős vállait, és istenesen megráznám, belenéznék mélyen ülő, mélabús szemébe, és az arcába ordítanám: „ébredj, ember!”.

Végül sajnálat és együttérzés fogott el a sorsa iránt. Majd, amikor kiléptem a teremből a mall fényreklámjai fölötti, látványos és pszichedelikus alkonyba, mintha egyenesen a komor torockói télből, ahol a film zömét felvették, hála öntötte el a lelkem. Hála azért, mert megadatott nekem, hogy írásaim és műfordításaim által közvetíthessem azt, amit másképpen nem tudnék. Azért, hogy felfedezhettem magamban egy ellentmondásokkal és kimondatlan feszültségekkel teli világot, amelyet végül sikerült kifejeznem, kreatív írás műhelyekben és mesterképzőkön eltöltött, hosszú évek után.

És nem utolsó sorban hála a szüleim iránt, akik felneveltek olyan jól, ahogy csak tudtak, értelemmel és melegséggel, dalokkal és szavakkal töltve ki azt a helyet bennem, ahol másképp most hatalmas űr tátonghatna.

Ugyanennek a háttérnek köszönhetően, Matthiásszal ellentétben, valamennyivel világosabb számomra, hogy mit akarok átadni ebből az örökségből a fiamnak, és bizonyos mértékben könnyebb is ez nekem. Magyar óvodába írattam be, hogy tanulja meg a nyelvet, mert olyan kétségtelen értéknek tartom azt, amelyet az aktuális állampolitika és az általa képviselt értékek csak érintőlegesen képesek besározni. Igen, el kell ismernem, hogy tartok attól, nem fog megtanulni magyarul rendesen, ezért nap mint nap megküzdök vele, hogy magyar filmecskéket nézzen, olvassunk együtt magyar könyveket, de románul sokkal több opciója van, és a Ninjago is érthetőbb számára románul, mint magyarul.

Ahányszor Budapesten járok, mindig veszek neki magyar könyveket, máskor Sepsiszentgyörgyre megyek, ott vásárolok, vagy rendelek az internetről. Erőfeszítésem célja az, hogy amikor a fiam a felnőttkorba ér, legyenek meg az eszközei ahhoz, hogy értelmezően viszonyuljon az identitás problémájához, anélkül, hogy ebben a folyamatban elveszítené hovátartozásának tudatát.

Remélem, hogy a történelmi körülmények soha többé nem szülnek olyan világot, amelyben szégyelltem magam amiatt, hogy magyar vagyok. És remélem, a fiamnak sem adatik az soha, hogy szégyellje magát magyar identitása miatt.

Amit én tehetek egy jobb világért, az az, hogy továbbra is nagykövete legyek ennek a csodálatos nyelvnek, amelyen oly sok értékes művész alkotott és alkot, az egyre ellenségesebb politikai légkör dacára. Amit tehetek, az az, hogy továbbra is ugyanannyira szeressem a magyarokat és a románokat, megértve, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem annyira különbözők egymástól, mint amennyire annak tűnnek.


Acest articol apare și în:


Lasă un răspuns

Adresa ta de email nu va fi publicată.